Afrikai naplók

1910. november 2.

Uschangi-folyó Kitunyitól keletre

Hajnalban hiéna muzsika mellett indultunk el. Útközben semmi érdekes, ha csak az óriási létszámban legelésző impalákat és egyéb más vadat nem tekintjük annak.

Az első friss bivalynyomokra túl a hegyen bukkantam, melyek egy nehezen megközelíthető tüskés, tövises bokorbómába vezettek. Mivel embereim féltek, magam hatoltam a sűrűbe. A bivalyok azonban szelet kaptak idegesen fújtak, keresték az ellenséget. Még nem vettek észre, bár én már jól láttam őket. A nagy sürgés-forgásban hirtelen egy tehén szemközt fordult velem, azt homlokon lőttem. Egy másik elugró után is hozzá durrantottam, de golyóm alighanem célt tévesztett, mert semmi vért nem találtam.

Míg embereim a tehenet nyúzták, kószálni mentem. Alig tettem vagy 400 lépést máris megugrott három bivaly. Sajnos későn vettem őket észre. Az előbbi helytől vagy háromszáz lépésre újból megugrottak bivalyok, de ebből is csak egy-egy megvillanó, sötét tömeget láttam. Bízva a találkozásba még egy darabig kószáltam, de mivel az eset reménytelennek tűnt úgy gondoltam visszatérek a lelőtt bivalyhoz. Ahogy visszafelé bandukolok – mit meg nem ad Diana istenasszony – újra friss bivaly nyomokra találtam, így követtem azokat. Egy fene indikátor azonban annyira fecsegett, hogy az addig nyugodtan heverésző bivalycsorda felkelt. Iszonyú recsegés-ropogás melyet kihasználva oda sompolyogtam. A nagy kavarodásban egy felém forduló bikát homlokon lőttem, mire az azonnal összeesett. Egy fiatalabb bika mellette bámészkodott, azt vállapon lőttem. Alig tett vagy harminc lépést , máris dalolni kezdett. Ahogy a zsákmányokhoz közeledtem egy tehén rohant nekem. Igen közelről két és fél lépésről kapta a halálos lövést. Két üsző borjú maradt utána, alig 25 - 20 cm-nyi szarvval. Sokáig álldogáltak ott, viszonylag könnyű lett volna őket megfogni, de egyedül voltam és kötelem sem volt, tehát meg sem kíséreltem. Vagy fél óra múlva jöttek meg embereim, kik a folyó túloldalán szintén megriasztottak egy bivalycsordát.

A nagy bika bár fiatal, igen erős (98), ezért elhatároztam, hogy kipreparálom. Najsebvára – ki e műveletben fő segítségem volt - sokáig várakoztam. Kitunyiba ment, s persze ott szóval tartotta a msenziket.

Eluntam tehát a várakozást, s újra kószálni mentem. Bivalynyom mindenfelé. Nagy sokára - 2 ½ -3 h között volt az idő – haza – akarom mondani - visszafelé baktattam, természetesen az utat többször eltévesztve. Közvetlenül a lelőtt bivaly helyénél, de a túlparton, újra megugrottak bivalyok – sajnos nemigen figyeltem már, mert itt nem számítottam rájuk. Hírtelen elhatározásból utánuk rohantam, hogy egyet lövésre kaphassak. Meggondolatlanságom majdhogynem vesztemet okozta. Rohantomban kis híján múlt, hogy neki nem szaladtam egy apró borjas tehénnek. Természetesen ez a bestia azonnal nekem támadt. Gyorsan tüzelve felugrottam egy fára, mert repetálni nem lett volna időm. Csodálatos módon a tehén, mikor már majdnem elért, megfordult és elrohant. Azonnal utána mentem, de semmi vérnyomot sem találtam. Ez volt ám a nagy szerencsétlenség. Ilyen kisborjút egy magam is el tudtam volna kapni.

A rém barom Najsebva még most sincs itt pedig már este fél kilenc van. Ezt a vén marhát nem lehet küldeni sehová és nem lehet rábízni a piszka négerre semmit.

1910. november 3.

Az a hajnali egy-két perc! Ha ma is felöltözködve vártam volna a szürkülést, kis gulyám létszáma megszaporodott volna.

Úgy öt - fél hat tájban Najsebva keltegetett, lépjek ki, mert a bivalyok hurcolkodnak. Kitekintve látom ám, hogy sátramtól alig 80-100 lépésre ballagtak lassan, mint sötét fekete árnyak, számra nézve vagy 150 db. Utánuk is mentem csak úgy ingben. Sötét volt még. Egyiket sem akartam csak úgy hiába összelődözni. Csak napfelkeltét követően hat órakor kezdtem követni őket. Sokáig mentem, majdnem a bara-baráig, de nem akadtam rájuk. Most az egyszer könnyen hagytam ott a nyomot, mert a korgó gyomor nagy úr! Visszafelé egy bolond zebrát láttam, teljesen nyílt sztyeppén vagy 15 lépésre.

1910. november 4.

Ma itthon maradtam, hogy a bivalybőrrel elkészüljünk. Egész nap ezen dolgoztunk, hát el is készültünk vele. A nyomozók tíz óra körül tértek vissza, persze semmit nem találtak. Hiába, Sindánót már nem lehet használni semmire.

Fürödni készültem mikor betoppant Ngarenre. Tudtam, hogy rossz hírrel jön. Jelentette ugyanis, hogy a kis rhino beteg, megint hasmenés gyötri. Hejh, pedig épp most számolgattam, hogy talán csak kapok érte 3000 Rp-t. Lám, lám így babrál bele mindig a sors, ha néha-néha jobbra fordulhatna helyzetem.

Este arra készültem, hogy egy erős agyarú varacskos disznót (girit), vagy erős szarvú impalát lövök. Sötétedésig voltam kint, de nem láttam ilyeneket. Különben vad mindenütt ezerszámmal. Kivált impalák és thomsonik, jimelák és zebrák. Sőt girik és impalák kisfiaikkal. Végtelenül helyes jószágok a csepp impalák, hihetetlen szökésekkel iramodnak anyjuk után. Fene kis phaon, mennyi aggodalmat és bút szerzett már nekem! Amint lehet gyorsan otthon termek, bár én keveset segíthetek. Fuccs újra a nairobii útnak.

1910. november 5.

A hajnali indulás előtt, Sindánót rémségesen elverve hazaküldtem. Kár Sindánóért, de mostanában igencsak megváltozott, hol van már belőle az, ami miatt egykor magam mellé vettem…

Elindultunk. Lementünk egészen a "flótázó" akácosig. Nyom volt elég, de nem voltam biztos benne, hogy mai-e? Ezért úgy gondoltam jobb lesz, ha a túloldalon nézünk körül. Itt is keresztül-kasul mindenfelé rengeteg a nyom. Embereimet otthagyva egyedül mentem tovább. Egy árok átmászása után egy kis akácos árnyában egy csomó sötét állatot pillantottam meg. Először azt gondoltam, hogy gnúk. Pár pillanat múlva már láttam, hogy bivalyok voltak. Egy bika felém fordult ezt homlokon lőttem. Szépen jelzett a többitől el is vált. Elfogott a kapzsiság. A csapat után szaladtam vagy 4 km-t(?!) közben egy állatra kétszer is rálőttem, végül egyet sem kaptam meg. Mire az elsőhöz visszatértem az is eltűnt, nem is találtam meg, hja! az sem lett az enyém. Embereim is csak későn vergődtek össze, hiába, hiányzik Sindánó és a régi Sindánó (mai nem ér egy fapénzt)!

Sötétben vergődtünk haza. Otthonról (Tirina-camp) a mai szerencsétlenségek után egészen furcsa hírek! A kis rhino, hogy jobban volna…

1910. november 6.

Uschangi-folyó (Rhinos camp)

A mai nap teljesen reménytelen volt. Hajnalban indultam el, de bivalyokat nemhogy láttam volna, de nyomukat sem találtam. Ráadásul a wuikomák ma is nagy hajtóvadászatot tartottak. Azt hiszem nyilakkal nem tudnak sok kárt csinálni.

1910. november 7.

Tirina-camp

Hát visszaérkeztünk! Bizony nagyon siralmas állapotban van a kis faru, sovány, kedvtelen s reszket, mint a nyárfalevél. Csúnya játéka a sorsnak az bizonyos!

Pandasáróról újabb hírek jöttek; Kadutunál időzött, hol 15 kecskét ettek meg. Szóval kecskével kúrálták a combcsonttörést. Ascha meg is botránkozott ezen, mondván, hogy kecskeevés csak haldoklónak dukál, de potom lábtörésnél kecskét enni, ki látott még olyat. Ascha különben félelmében csinálta a jeleneteket, mert a zimbák nagyon ordítoztak.

Este egy girit lőttem a csapdákba. Egy struccfészket is találtam, 27 tojás volt benne. A hím költött.

1910. november 8.

Torum, a kis faru még rosszabbul van mint tegnap, már alig áll a lábán. Még egy-két nap, s azt hiszem - bár most szeretnék rossz jós lenni - vége! Hihetetlen! Három hosszú hónapon át gondoztam s miatta elhanyagolok minden mást s íme, mikor Nairobiba akarom vinni, döglődik.

Ma különben a kormányzó sürgönyileg engedélyezett két másik rhino fogását. Ez is valami.

Pósta: Bárányos szerint Lengedvan H.Z.L. lemondja a gyűjtést. Csak le ne tiltsa az 1500 Rúpiámat!

1910. november 9.

Kállaynak és Bárányosnak írt leveleimet Nyarangiba küldtem.

Már napok óta érzem, hogy hallásom kezd elmenni. Annak módja szerint estefelé tökéletesen megsüketültem. Óriási fülzúgásom van, s most sem hallok jól.

Ma két gnút lőttem oroszlánoknak. Fene Ikaba nem jelezte, hogy miket rakott a pléhdobozokba így sajnálattal tapasztaltam, hogy teljes köpenyű töltényeim elfogytak.

1910. november 10.

Pósta nap volt a mai. Fleischer írt, hogy nyugatról Kongóba készül. Reggel emberem jelentette, hogy a csapdáknál semmi nem járt. Fene a gnúkba, hát semminek nem kellenek? Aztán kószáltam is egyet, de semmi különöset nem láttam, bár egy elánbikát lőttem.

Dél volt és óriási hőség. Ahogy bandukolok, egy fura tollas jószágot pillantok meg az út mellett. Közelebb érve látom csak – nagy meglepetésemre –, hogy egy Aquilla rapax gubbaszt a puszta földön s oly mélyen aludt, hogy majdnem kézzel fogtam meg. Persze közeledtemre elrepült.

1910. november 11.

Éjjel sokáig nem jött álom a szememre, ezért ma későn keltem fel. Hát persze, mint ilyenkor mindig most is ezen múlt a dolog! A csapda egy oroszlánt fogott, de az kihúzta a lábát. Egy másik meg ott rágódott a gnún mikor emberem megnézte a csapdát. Az oroszlán olyan sűrűbe húzódott be, hogy oda követni őrültség lett volna, ezért nyomozni nem lehetett.

Rhinos hírek rosszak. Kikombe este eljött, csak öregekről tud. Ikomaiaknál persze?!! nincs rhino. Ha letagadja, azzal nem tudok mit kezdeni. Oroszlánoknak este 3 gnút tettem ki.

1910. november 12.

Ma is megfogódzott az oroszlán, de ledobta lábairól a csapdát. A nemrég kitett gnúknál ugyanis három csapdát állítottam, melyek közül az egyiket vagy 500 lépésre vonszolt el eredeti helyétől. Tehát már másodízben ment bele a vasba.

Itthon egy kis zebracsődört találtam, egy ikomai msenzi hozta. Tejet szépen itta, de éjjel elszökött a karámból. Az utána való hajsza azonban hiábavaló volt.

Csapatostul lőttem ma a vörös vércséket és két mocsári szalonkát, melyeket régen nem láttam már. A csapdáknál megrágott gnúk mellé lőttem az oroszlánoknak egy zebrát is. Hátha…

1910. november 13.

Reggel első utam azonnal a csapdákhoz vitt. Látom ám, hogy két csapda is megfogta a már három ízben megfogottat, de a csapdákat most is lerázta magáról. Követni most sem lehetett.

Zebrafogás lett volna az azutáni program. Nehezen egy csikós kancát lőttem. Mivel a ménes zebrái folyamatosan takarásban tartották, kíséretet is meg kellett ritkítanom, de a csikót így sem bírtuk elfogni. Mikor a hurok háló felállításába kezdtünk a csikó panaszos nyerítésére ott termett egy-két zebracsődör s a kis állatot magukhoz szólították. Ezeket követve, egy vízgödrös helyen egy nőstény oroszlánt pillantottam meg, amint a nyerítő zebrákat szemlélte, majd követni kezdte azokat. Én is utánuk. Észrevétlenül mintegy 200 lépésre húzódtam hozzá, innen kapott tőlem egy golyót. Szépen jelezte a lövést, s aztán hatalmas ugrásokkal beváltott a sűrűbe. A beváltás helyére érve vérnyomot nem találtunk. Alaposan körbejártuk a bozótot. Oroszlánom a sűrűben volt. Embereimet felküldtem a fákra s meghagytam nekik, hogy ordítozzanak és dobáljanak a sűrűbe. Én a túlsó oldalon egy kicsi bokor mellett vettem állást.

Egy-két dobás után oroszlánmorgás, embereim ordítoztak, s én egy oroszlánt láttam egy pillanatra megvillanni a vizesgödrök mentében. Majd súlyos dübörgés, s egyenesen felém tart egy hatalmas nőstény oroszlán. Fejét vettem célba, de látom, hogy kb. 3 lépésnyire elront mellettem, hagytam egy kissé, s aztán rézsút egy golyót küldtem vállapjába. Másodikra már nem is lett volna szükség.

Pompás nőstény volt. Miután alaposan megnéztem, feltűnt, hogy nem találom a régi lövésemet. Tehát újból átkutattuk a bozótot, hol Songora azonnal megtalálta az elsőként meglőtt nőstényt, mely még élt; a kb. 3-4 lépésről leadott kegyelemlövések végeztek vele. Megvizsgálva látom, hogy első lövésemkor könnyelműen jártam el! A lövés egy kissé hátra csúszott, de megsérthette a gerincoszlopot. 902534911410

Kikombe fia jött ma a campe; megint két rhinót láttak, de – sajnos – nem fiasat. Az ikománoknak állítólag megengedték, hogy kötéllel és vermekkel állatokat fogdozzanak.

1910. november 14.

Ez is egy ellopott nap! Egész nap csomagolás, pakkolás. Délután a pagazik is megérkeztek, ugyanis holnap egy csomó teher megy Nyarangi felé. Holnapután – hála -rhinozni megyek.

1910. november 15.

Nagyemlősök preparátumainak egy nagy részét Nyarangiba küldtem. A csontokkal – mint hallottam – máris elakadtak. (Levelek: Schmidt, Dénes, ----- Harsány 615.94, Fleischer.)

Csak a reggeli indulásnál vettem észre, hogy éjjel elloptak egy oroszlán koponya csontot. Napközben famacskát­* konstruáltam; mily nagy úr vagyok, hogy ilyenekre van időm. De hát igen fontos alkotmány ez, ha már nincs, ki lehúzza csizmámat. Miközben fűpalotámban keresgéltem a hozzávalókat, sajnálattal kellett konstatálnom, hogy gyalázatosan sok házamban az egér, közülük néhány már gyűjteményemet gyarapítja.

Epdám egy marabut és egy Neophront fogott. A marabu azonban törött lábú, bízom benne, hogy kiépül.

*Csizmalehúzó kis szék, amelybe a csizma sarka beakasztható, hogy könnyebb legyen lehúzni.

1910. november 16.

Lakona

Napok óta tervezem, hogy rhino ügyben ide jövök. Várakozásomnak megfelelően semmi bíztató! Ráadásul reggelre három uszutema meglépett. Szóval ideje hurcolkodni.

Miközben e sorokat írom a távolban néhány oroszlán szól. Lehet mégis maradok.

1910. november 17.

Kora reggel az éjszaka koncertező oroszlánok után mentem s mivel nem akadtam rájuk, úgy gondoltam visszatérek jövetelem igazi céljához ezért farut kerestem, de bíz nyomokat itt sem találtam.

Az ezernyi gnú, zebra, thomi és jimela közt abdim gólyákkal keveredve seregekben sétáltak a mi fehér gólyáink. Fehér gólyákat különben már tegnap láttam a tanyám előtti sztyeppén. Ott is bogarászott egy-néhány száz. Megjött a Coracias garula* is. Vércsék, Meropsok** három napja jelentkeztek.

Igen szapora errefelé a Haje-naje***. Tegnap egy elállta utunkat, ma meg Kikombe hágott majdnem egyre. Zebrafogással is kísérleteztem, de hiábavaló. Amint sikerülne a ménestől leválasztanunk egyet is a csődörök azonnal segítségükre kelnek és elviszik a csikókat. Egy roanbikát is lőttem.

*Coracias garrulus (L. 1758) – Európai szalakóta

**a gyurgyalagfélék (Meropidae) családjába tartozó nemzetség

*** Naja haje (L. 1758) – Egyiptomi kobra vagy áspikígyó

1910. november 18.

Folytonosan ordítoznak az oroszlánok, de a nyomozók mégsem akadtak rájuk. Magam – megint csak rhino ügyben - Lakonában voltam. Nem kellett hozzá sok idő, fölvettem egy rhinó nyomát, kisvártatva rá is akadtunk. Alig 10 lépésre sikerült belopnom, innen kapta fejébe a golyót. Egy másik rhino is mászkál itt a lukunai?? sűrűbe, de a nyomot nem lehet tartani.

1910. november 18.

Kis rhinot fogni jöttem ide, de se az, se oroszlán nincs. Pedig az oroszlánok ordítanak folyton-folyvást, de sehogy nem bírunk rájuk akadni. A rhinok meg – úgy néz ki - elköltöztek. Wambura – aki nyomozóm lett volna – nem jött el, tehát azt sem tudom, hogy holnap mit csináljak? Úgy látom legjobb lesz visszatérni a tirinai campbe.

1910. november 19.

Tirina-camp

Lakonában – amiért odamentem – nem találtam semmit tehát visszatértem campembe. A viszonylag rövid út alatt sem történt semmi érdekes.

Itthon oroszlánok mindenfelé. Kis rhinom még mindig nagyon beteg, ugyanis füle véges végig gennyedő sebekkel teli. Meglepetésemre Wambura varágáival este megjött. Sok bivalyról számolt be.

1910. november 20.

Peches nap volt a mai. Ennyire rossz napom - aránylag - ritka volt! A zebra, melyet tegnap tettem ki érintetlen maradt. Egy jimelát is meglőttem, de elvánszorgott úgy, hogy hosszas keresés után sem találtuk meg.

A kint hagyott zebra körül vagy 1000 elán legelészett s majdnem ugyanannyi zebra. Egy hatalmas elánbikát néztem ki magamnak. Lövésem után, szépen jelzett, de aztán a csapattal tovább rohant! Sonyorát küldtem utána. Magam a jimelát mentem keresni, gondolván, hogy megtalálom, s általa talán oroszlánokra is bukkanok. A jimela azonban nem került elő.

Közben egy hatalmas rhino nyomára akadtak embereim. Persze azonnal követtem volna, de első a vadász becsület, tehát Sonyora után eredtem. Füttyögtem rá, de olyan messze járhatott, hogy nem hallotta meg. Amint így kaptattunk, egy furcsa valamit láttam, ami oroszlán is, leopárd is és hiéna is lehetett. Én - bolond - nemhogy azonnal tüzeltem volna, hanem elkezdtem látcsövezni, miközben elugrott egy gepárd. Észrevettem egy másikat is, ez azonban ülve maradt. Erre már rálőttem, de elhibáztam. Az ülő azonban nem mozdult meg, tehát azt gondoltam, hogy egy fatuskó. Le is kaptam arcomtól a puskát, s szemeimmel a menekülőt kerestem. Eközben a fatuskó is megmozdult, erre újra lőttem és újra tévesztettem. A harmadik golyót viszont megkapta, beütése óriásit szólt. A gepárd szépen jelzett, s aztán félkörű púposított gerinccel elkaptatott. Én - újra bolond kapzsi - nemhogy végeztem volna vele, hanem a másik után lótottam és tüzeltem, persze hiába. A másodikat sem találtuk sehol, de nyomát se, egy cseppnyi vért se.

A meglövés helyével nemigen törődtem, gondolván, hogy hátul vannak az embereim, de persze Sindánóval most nem lehet semmire menni. Ebből az a tanulság hogy nem szabad kapzsinak lenni, de az a közmondás is igaz: " ki sokat markol, keveset szorít!". Se elán, se rhino, se gepárd!

Rhinomat a lövöldözés a fenébe hajtotta, valahol a Mirnába áll meg. Elánokra még két ízben akadtam, az óriási bikába (az volt a legnagyobb azok közül miket eddig láttam) két golyót küldtem, de hiába. Ráadásul mikor a sebzett gepárd után mentem, egy fene kígyó akadt utamba, majd hogy rá nem léptem. Lábaim között csusszant el. Úgy néztem ez is Haje naje volt.

Hihetetlen hogy milyen vad tömeg, zsiráfok, elánok lepik el most a dombokat. Persze víz mindenütt, s friss zöld fű, zöld lomb. Nagy fáradtan baktattam haza. Fölösleges is talán írnom, hogy nem valék valami rózsás hangulatban. - Egy parányi thomson gazellát űzött két hitvány sakál. Azonban hamar belátták fáradozásuk hiábavalóságát és ott hagyták. Az ifjú gazella se igazán vette őket komolyan.

Lekaptam a puskát, hogy egy kis ebédet lőjek, de se az első se a második se a harmadik lövésem nem talált. Nem is csodálkozom rajta hiszen, távol is volt, futott is, s óriási szél is volt. Inkább bosszúságból eresztettem a második és a harmadik lövést rája. Ez volt rám nézve a nagy szerencsétlenség mert lövésem zaja felriasztott egy nőstény rhinót anyányi fiával. Ruvána felé rohantak, s talán még most is szaladnak. Eközben hozzám futott a campe maradt vendég, a bivalyos Waraga és újságolja, hogy reggel házam körül mászkált egy hím rhino. Persze hiába szólott a bakamiatyánk.

Ezzel azonban nincs vége a mai napnak. Már öt órája, hogy a fenti történések elmúltak s már a nap is leáldozott a Tyamriho-hegyek mögé, mikor a házam közvetlen közelében legelésző jimelák felé indultam, hogy csakulának* egyet elejtsek. Úgy kalap, kabát, gukker és töltény nélkül. Sikerült is három jimelát felfordítanom, miközben megpillantottam Marémit és Bilaszuhut. Őket küldtem a megiramodott faruk után. Integettem nekik de csak nem veszik észre. Aztán rájuk ordítottam mire felém loholtak és jelentik, hogy míg én a jimelákat lődöztem egy hatalmas nőstény oroszlán futott el felőlem. Ő is Bizonyára a jimelákra spekulált. Bár már erősen sötétedni kezdett, s patronom se volt a jelzett hely felé futottam Marémivel, hol a földi malacot ástuk ki, ott állt, majd a sásos felé futott és egy szansavérás szélén megállt. Első és második lövésem fölötte vágódott el, csak a harmadik vágott be, s az oroszlán bemászott - morogva - a mellette lévő bokorba és ott is maradt. Itt hagytam, mert sötét is lett, s csak kettő patronom maradt. Holnap utánanézek, talán felfordult - talán nem. Én ez utóbbit hiszem, mert a golyó bevágása nagyon gyengén hangzott. Csontot nem ért. Najsebvát ma reggel Kadutuhoz küldtem emberekért.

*vacsorának

1910. november 21.

Hihetetlen! A tegnap este meglőtt oroszlán helyén, se vért, se nyomot nem találtunk. Szóval a tegnapi nap az igazán jó volt! Ma a rhinom fülét peru-balzsammal kezeltem, nagyon csúnya állapotban van.

Este egy riedbukot lőttem csakulának.

1910. november 22.

Reggel négy irányban küldtem ki nyomozókat, de azok semmit nem találtak. Ez azonban bevett szokás náluk.

Délután hurkozni indultam el. Ma láttam az első gnú borjakat, alig egy két naposak, mégis hihetetlen úttartással száguldanak anyjuk után. Otocyont* is próbáltunk kiásni, de embereim ezt nem hajtották végre. Egy szép csapat hiéna farkasból egyet kilőttem. Nagy szél miatt alig lehetett célba venni őket. Fene N. nem jött el, különben talán jobb is, ebül vagyok, köszvény kínoz.

*Otocyon megalotis – Lapátfülű róka

1910. november 23.

Gnú fogás lett volna a mai program. Tirinát követtem, fönt a Ruvánába torkolás alatt. Gondolataimba merülve ballagok, mikor Buphaga csirregés riasztott meg. Gondolám talán a képzeletem csapongott, hogy rhino van a közelben.

Sindánó a másik parton ment át nyomot nézni, magam meg a partmentét követtem és kutattam át. Időközben megjött Bilaszuhu és jelenti, hogy Sindánó egy nőstény oroszlánt látott inni, ami aztán eltűnt a sűrűben. Meghajtattam a sűrűt, magam meg a túlsó parton álltam fel. Állásomnál semmi fedezet nem volt, késemmel egy-két mimózagallyat vágtam le és ezt tettem magam elé. Most az egyszer késem is mellettem hevert; hiába öregszünk! - a kilátás igen bizonytalan, kicsi a távolság és semmi fedezet. De a puska szólt; utána hosszú morgás, majd újra észreveszem egy pillanatra, s aztán csend csak az embereim üvöltnek jobban, mint annak előtte.

Kiszólítottam embereimet a sűrűből – persze nagy kerülővel. Mikor hozzám érnek a marha Bilaszuhu az oroszlánt megpillantva ordít "huju, huju"! Erre nagy morgással megint eltűnt. Majd pár pillanat múlva újra felénk mordult – már azt hittem, hogy támadni fog – de látom ám, hogy a magas fűben fölbukik. Találomra lőttem, de a mérges morgás újra jelezte a találatot. Aztán egy kissé visszavonultam. Vagy ½ óra múlva újra odamentünk. Arra számítottunk, hogy ahol összeesett ott is maradt. Meghagytam embereimnek, hogy bombázzák kövekkel ezt a helyet. Innen azonban vagy 20 lépéssel odébb hallatszott a mérges morgás. Végre Marémi egy fáról megpillantotta a sebzettet. Én is fölkapaszkodtam, rá is lőttem, de mivel orrát láttam csak, célzásról alig lehetett szó. Golyóm talált mert az oroszlán dühös morgással elugrott. A sűrű azonban útját állta. Ott egy darabig tépte, rágta a bozótot, hányt, majd keserves nyivákoló bőgéssel kimúlt. Embereim dzsungelkéssel vájták ki a bozótból! Vén nőstény, gyomra tele volt egy jimela maradványaival. Valószínűleg ezért nem támadt, no meg azért sem, mert az első lába el volt törve Az első lövés válli részen hatolt be, eltörte a felkarcsontot, behatolt a mellkasba. Szóval feltétlenül halálos volt. A második a gyomrot fúrta át. A fáról leadott lövés célt tévesztett.

Najsebva azt újságolta, hogy ez az az oroszlán, amelyik pár napja egyik körmét a csapdában hagyta! Najsebva különben rém csacsi, most sem jött teljes számú emberrel. Azok sem igazán tetszenek; szörnyen elegánsak.

Ma álomposta jött ugyanis sürgősségileg pénzt kaptam és kell a rhino is 160 fontért. Schmidt, Heyer, Fleischer, Nickel

1910. november 24.

A nyomozók megint nem találtak semmi ráadásul a vén marha Najsebva miatt ma sem mozdulhattam el innen. Emberek most sem jöttek, liszt sincs.

Délután mégis csak kószáltam; egy gepárdot láttam.

1910. november 25.

Délelőtt a póstát küldtem el. (Sándor, ------, ------ és lev. lapok).

Éjjel táboromhoz közel hiénák okoskodtak, hol verekedtek, hol röhögtek, úgy hogy lehetetlen volt aludnom.

Reggelem azonban jól kezdődött, sikerült egy ifjú gnú bikácskát fogni. Szörnyen vad, már szúr és ökleli az embert, pedig alig lehet több egy hetesnél. Délután azonban eredmény nélkül dolgoztam. Estefelé végre eljött Najsebva; vén marha.

1910. november 26.

Mowameru (Rhinos camp)

Későn cihelődtünk fel, így csak kettő óra felé érkeztünk ide. Nem éppen rózsásak a körülmények: ikomaik pombe inni vannak, eleséget nem adnak el és hím rhinoról sem tudnak semmit.

Estefelé kószáltam, colobust szerettem volna lőni és fogni, de nem láttam egyet sem. Este aztán eljött a legelső kirongozi a Magurunome. Ő azt állítja, hogy a tinga-tingánál két bivaly jár. Balangeti folyónál sokat látott, rhino viszont nincs.

Reggel a kis gnú szörnyen siránkozott, éhes volt. Mint hozzája közeledtem ruhámat kezdte szopni. Étvágya azonban nem nagy, csak fél üveg tejet fogyasztott el.

1910. november 27.

Hajnalban a tinga-tingához* igyekeztünk. Örömmel látom, hogy napról-napra 3 öreg bika legelész a tinga-tinga partjánál. Később én akadtam a friss nyomra, s nemsokára rá ugyancsak én pillantottam meg őket a távolban álldogálni, körülvéve zebrák és gnúk ezreitől. Gyönyörű látvány volt, a ritka állatokat így szabadon látni.

Szelünk rossz volt, így egy óriási kerülővel akartam hozzájuk férni. Tudtam, hogy bajos lesz, mert minden előbbre jutásnál százszámra iramodtak meg a gnúk és a zebrák. Kerülés közben egy gepárdot pillantottam meg, de az elszelelt. Különben sem lőttem volna rá. A bivalyok közelébe érve tisztult egy kissé a határ, mert az óriási vadtömeg ketté vált, s az egyik Uschangi felé, a másik Ruvána felé tartott. Vagy 200 db gnú maradt a bivalyokkal, ezek lassan irányomban mozogtak. A bivalyokat kb. 150 lépésre közelítettem meg, akarom mondani ők engem. Ekkor a gnúk nyugtalankodni kezdtek, erre a bivalyok feléjük fordulva megálltak. Vállapjuk rézsút volt felém. Kitűnő cél! Asztal simaságú, friss – alig 5 cm – füves sztyeppe, s a bivalyok is nyugodtan álltak. Az erős orkánszerű szélben azonban alig lehetett a puskát nyugodtan tartani, ráadásul először csütörtököt mondott a puskám. Lövésemet alig jelezve megugrottak a bikák, sok golyót küldtem utánuk azaz az első meglőtt után. A golyó beütést az orkán zúgása miatt nem hallottam, nem is jeleztek, csak rohantak egyenes irányba a tinga-tinga felé.

Sindánó azt állította, hogy a meglőtt bivaly vállapját vér festette. Én semmi vért nem találtam, egy cseppnyit sem. Igaz, hogy bajos lett volna vért találni, mert kopár helyeken át vitt az útjuk. Átjőve a bara-barán a nyomok a nagy flótázó akácosba vezettek. Enyémek vagytok! gondolám. De rémülve látom, hogy a bivalyok szétválva galoppba kezdek. Uschanginak vették az irányt. Mindjárt megértettem, hogy miért! A barom Songora Kitunyi helyett idejött, a bivalyok meg szelet kapva megugrottak. Látták is a magányos állítólag nagyon betegen cammogott.

Leverve, kénytelen – kelletlen követtem az egyik nyomot. Sűrű, csúnya bozótosba ide-oda forogtunk. Egy helyen orrunk elől ugrott meg. Majd később egy sűrűbe ment be, átgázolta Uschangit, mely most azon a helyen tele van vízzel. Egy krokodil is úszkált benne nagy vígan. Nem is volt kellemes a bestia megpillantása után az átgázolás.

A sűrűre rátekintve mindjárt tudtam, hogy a bivalynak ott kell lenni. Körüljártuk, de nyoma nem vezetett ki. A szél a nyom felől rossz volt, ezért meghajtattam a sűrűt, magam pedig egy kis tisztáson álltam el. Már elszundikáltam, mikor Sindánóék belefogtak a fák döngetésébe. Persze azonnal felugortam, bár nem sok reményem volt az egészhez. A hajtók zaja már hozzám ért, tehát előbbre mentem. Majd utána csörtetés, s az öreg bika kirohant a tisztásra. Tíz lépéssel már bent is volt a sűrűbe, de ezalatt három jó golyót kapott vállapjába. Mikor a sűrűben megállott, én – bolondság pedig – azonnal utána mentem, s megadtam neki a kegyelemlövést. Soha ily szívós állatot! Felejthetetlen lesz, hogy mikor már jó ideje mellette ültünk, s vártuk a kimúlását (patronnal spórolni kell, s különben is hiába, nem pusztul el előbb, sőt az ellenkezőjét éri el vele az ember) egyszer csak felüti a fejét és hosszan belebődül a liánokkal beszőtt sűrűbe.

Nagyon vén példány. Szarva nagyon szépen töredezett (gyöngyözött) és erősen hajlott. Olyan formájú, mint az első itt lőtt bikám szarva. Eleinte nagyon kicsinynek tartottam, mert az óriási testtel nem állt arányban De most este, hogy a sátramhoz hozták megmértem és örömmel látom, hogy 164 cm. Tehát az itteniek közül eddig a legjobb.

*ősmocsár

1910. november 28.

A csapdában egy kis nőstény leopárd fogódzott meg. Két colobust is leemeltem, de nem akadtunk rájuk. A tegnapi két bikát estélig követtem, de azok sem kerültek meg.

Táborhelyünkhöz érve kellemetlen meglepetés várt rám. Két európai; bivalyt lőni jöttek. Balangetinél - mint mondják - nincsenek. Kitunyit átengedtem nekik.

1910. november 29.

Balangeti

Fene egye a Müller dolgát, neki is éppen most kellett jönni, ráadásul itt bivalynak híre sincs, Kitunyi meg hemzseget tőlük. Délután kószálni mentem, közben óriási záport kaptam nyakam közé. Két elán bikát és két riedbukot lőttem, de csak ez utóbbiak kerültek meg. Ezeket a kis winchesterrel ejtettem el. Későn vergődtem haza. Levetkeztem már mikor Bilaszuha jött és jelenti, hogy egy farut találtak. Sajnos nem mehettem utána, mert már nagyon későre járt.

Oroszlánok és leopárdok szólnak mindenfelé. Tömérdek itt a vad. A gnúk száma talán 100.000-nél is több, az egész sztyeppe fekete tőlük.

Fene Kegya elveszítette a kését azt keresni ment, de még most sincs itt. Marémin állítólag kiütött a dysenteria.

1910. november 30.

Balangeti

Éjjel közvetlen sátram mellett ballagott el egy leopárd. A csapdák azonban üresek maradtak.

A tegnapi rhino nyomát követve, rá is akadtunk. Szelet kapott és megugrott. Nem bírtam tisztán kivenni, tehát nem is lőttem. Tovább követük, de nyoma veszett, ezért én vissza mentem a sátramhoz. Magambó azonban tovább kereste. Sátramban aludtam, mikor jött, hogy megvan a faru. Rá is akadtam; feküdt. De mikor közel kúsztam a sűrűbe hozzá a Buphagá-k csirregésére fölállott, és neszelt. Oly szerencsétlenül állt ott, hogy se blatját, se fejének halálosan sebezhető részét nem láttam tisztán. Nyakát vettem célba. Lövésemre azonnal elfordult és tovarohant. Utána indultunk, de semmi vért nem találtunk! Keresés közben azonban még egy rhino ugrott meg.

Látom itt is vannak colobusok. Egy pagazi elszökött.